Harry Vardon (1870-1937) a valaha élt legnagyobb játékosok egyike. Egy U.S. Open-t, és hat British Open-t nyert meg (ami rekordnak számít), és a nevét adta a máig legnépszerűbb fogási módhoz, bár azt legelőször egy Edinbrough-i amatőr bajnok, Johnny Laidlay próbálta ki. A jobb kéz kisujja (jobbkezes játékosok esetén), a bal kéz mutató-és középső ujja közé kerül. A jobb kéz negyedik ujja pedig a bal kéz mutatóujján pihen. Vardon azért részesítette előnyben ezt a klasszikus 10 ujjas fogást, mert ezzel a két kezét egyesíteni tudta, így azok egy önálló, harmonikus egységként működtek ütés közben. Ez egyszerűbbé tette az ütő fejének irányítását. Másfelől nagy szüksége is volt erre a fogásra. Rendkívül nagy kezei voltak, és állítólag így az is nehezére esett, hogy az ütő fogására mindkét keze ráférjen Ez a fogás hamar, széles körben elterjedt. A hivatásos golfozók 80%-ka ezt használja.

 

 

A 19. század végéig a golfütőt még úgy fogták a játékosok, hogy a két kezük között csak gyenge, vagy semmilyen kapcsolat nem volt. Ma már ez a fogási módszer teljesen kihalt, de a gyerekek és a kistermetű hölgyek számára még ma is ideális választás, hiszen más módon nehezen tudnának elég erőt kifejteni. Ez a fogás egyszerűbbé teszi a jobb kéz elsuhintását a labda felett, növelve a távolságot, és a slice-nak is remek ellenszere sokak szerint. Bár ez a fogás nem a legalkalmasabb azon golfozók számára, akik szeretnének a pontosságukon javítani, hiszen az alsó kéz túl aktívvá válhat, bezárva ezzel akció közben az ütő fejét.

 

 

 

Az összekötő fogás a Vardon-fogás továbbfejlesztése, ahol a jobb kéz kisujja a bal kéz első két ujja közé szorul. Ez a fogás rövid, zömök ujjú játékosoknak ajánlott, mint amilyen Jack Nicklaus is volt, aki egész karrierje alatt ezt a fogást alkalmazta. Tiger Woods egy másik nagy rajongója ennek a fogásnak. Neki karcsúbb ujjai vannak, ennek ellenére nagyrészt az összekötő fogást használja.